Atlantis FC

A támadótérfélen cirkáló labdarúgó teljesítményével rászolgált a klasszis jelzőre: kifogástalan labdakezelések, "passz vagy lövés" típusú szituációkban helyes döntések, azok hibátlan technikával történő végrehajtása, ráadásul mindez kellő agresszivitással előadva. Sajnos, a jelenet egy nappal a szezonnyitó előtt a nyéki Bresák-rezidencia hátsó füvesén játszódott, a kulcsfigura pedig jövő szeptemberben még csak az általános iskolát kezdi…

Csendesebb nem is lehetett volna a Linux vasárnapja. A Marton László góljával behúzott ütközet napján a büfé zárva volt, Bresák Gyula kapujának előterében hozzávetőleg tízpercenként bukkantak fel idegenek, Nagy Gábor gondolataiban a bosszúvágy helyébe a gyereknap és egy kihullott tejfog miatt beszerzendő játékmotor lépett, és Peltzer Vilmos is csak kötelességszerűen békétlenkedett (még azt sem tudta eldönteni, hogy a bíróval, az ellenséggel vagy a sajátjaival van gondja). Jóval mozgalmasabb volt a – tizennégy indulóból – kilencedik helyen zárt bajnokság utolsó felvonása. A lelátón Németh Balázs tengerentúli ismerőse a football szelídebb, európai verziójának pengés szépségeiben reménykedve kortyolgatta italát, csakhogy a felek kétségkívül szórakoztató produkciója inkább az amerikai foci (illetve részben a pankráció) egyes jegyeit hordozta magán – ennek nagyszerű bizonyítékaként az ordibálva társalgó játékvezető az utolsó napon megtöbbszörözte az Atlantis éves sárgalap-termését. A kívülállók szerencséjére az alsóház két legstabilabb védelme nem villogott, ennek köszönhetően parádés gólok követték egymást, amelyek közül kiemelkedett Horváth Tamás kis híján félpályás lökete (a gólpassz Bresák Gyula kidobásával született meg) és Marton László balos kapásgólja (a mozdulat a levegőben megnyúlva elért lasztit inkább lassította, emiatt a kapufás gól a kapus által nem várt oldalra érkezett). Részünkről a mulatság Balogh Attila bombagóljával zárult, 5-1 után már csak azon izgulhattunk, hogy az LG Curmiság ne dolgozza le a lemaradását, továbbá a Fogtündér beavatkozására se legyen szükség.

A rekeszizmok bemelegítése rendben megtörtént: az elnöki korholás ellenére a kevésmozgásos előkészületet a beszédhibásan is kiejthető fantázianevű zenés szórakoztató műsorok hangulata jellemezte. Csalóka dekoncentráltságunkat indokolhatta, hogy esős körülmények között egy ízben már megtréfáltuk a Bravo Edberget - végül a tavasz egyik legprímább Atlantis-meccse az optimistákat igazolta. Ütős gólokkal nyitottunk (Kelemen István átvette a gólfelelősi karszalagot a szombati Keler-futball kómájába süllyedt Horváth Tamástól, Marton László pedig a bal oldalon felrobogva bombázott a hosszú felsőbe), majd a tradicionális határozottsággal védelmeztük előnyünket és érdekeinket, ugyanis a hátránytól frusztrált sötétmezesek egyenlő partnernek bizonyultak a szórványos kakaskodásban. Az utolsó szót a rosszakarói által rendszeresen szándékos emberbeüléssel vádolt Peltzer Vilmos mondta ki, amikor egy hosszú kidobást a lábszárán végigcsúszdáztatva mesterien ejtette át az ellenség hálóőrét – addig Edbergék gyakran követelték a sípszót, utána már csak várták.

Nagy Gábor még legkevesebb kétsaroknyira volt a futballkomplexumtól, amikor Horváth Tamás és Peltzer Vilmos duettje már "kétsarkos" gólpasszal-góllal alázta sokkolta az RDC FC-t. A kiütés tünetei csak fokozatosan jelentkeztek, az elején az ellenség két közeli lövőhelyzetet is összeillesztett emberelőnyben, miközben Loboda László és Marton László hiányos öltözékét rendezgette az oldalvonal mellett (utóbbi később az öltözőben lényegében tematikus keretbe foglalta a napot, amikor Balogh Attila és közte gazdát cserélt egy intim ruhadarab). Összességében a szezon legkellemesebb perceit élvezhettük, Bresák Gyula makulátlan teljesítménnyel rakta az alapot, Balogh Attila több ízben hátvédposztról indulva szolgálta a közjót, elől pedig sorjáztak a kijátszott támadásokból komponált gólok, amelyek közül az utolsót talán már Nagy Gábor is megtekinthette.

Győzelem az utolsó percben. Kisnyugdíjas iramban formás támadásokkal alakítottunk ki helyzeteket a No C FC ellen. A megállapítás első ránézésre pozitív eleme tulajdonképpen evidencia a focicsapatra romokban sem emlékeztető ellenség aktuális helyzetének ismeretében, az öreguras tempó átvétele viszont még akkor is súlyos kritika, ha figyelembe vesszük, hogy Peltzer Vilmos lábát a délelőtt Fannival végigsprintelt babamaraton, Zámbó Balázs koncentrálóképességét az aznapi hármas keresztelő élménye gyengítette. Az elszivárgó pontokat Horváth Tamás mentette meg, aki a langyos labdázás befejezéseként felvállalt egy ütközést és a meglepett hátvédek között kikaparta a győztes találatot. Ennek ellenére ezt a két csapatot gyaníthatóan nem sírná vissza a futballvilág, ha a frissen átfestett turistajelzéseket követve örökre eltévednek a Visegrád környéki rengetegben…

A változás jelszava társult a várgesztesi edzőtábor labdanyugta utáni foglalkozásához (a futballdélutánt meggyőző fölénnyel a Németh Balázs, Marton László, Zámbó Balázs, Horváth Tamás összeállítású csíkos négyes nyerte). Bresák "4P" Gyula programadó elnöki értékelése a helyszínen szemüvegtörésig hatolt, a mondanivaló hosszabb távú hatását pedig már a tavaszi nyitóelőadáson lemérhettük. A fegyelmi testület hiánya miatt olykor bizonytalanok voltunk a viselkedési határok megállapításában, de már észlelhető visszafogottsággal kerülgettük az ügyesen kombináló fiatal budaisokat és az ismeretlen játékvezetőt. Mindazonáltal példás magaviselettel sem öröm veszíteni, ennek okán a változás egyelőre küszöbízű, mint Tájbor vadpörköltje. Az új módival a tisztességes egyenlítésre futotta (Balogh-Matus Dániel atyja egy váratlan csellel a kapust is megkerülve eljutott az alapvonalig, centerezését Nagy Gábor gólvonalközeli magabiztossággal értékesítette), ezt követően az ellenséggel a második félidőben a több aznapi meccset a lábában hordó Loboda László és Marton László sem tudta tartani a lépést. 1-2 után konfrontálódás  nélkül vettük tudomásul, hogy a játékunk elégtelen a pontszerzéshez, miként később dicséretes önmérsékletet tanúsítottunk a büfében is, amikor az éretlen módon kötekedő 150 centis kispesti hülyegyerek védelmére egy fejjel alacsonyabb bátyja érkezett.

Szégyenletes módon a téli napfordulókor a katicabogárnak több pontja volt, mint az Atlantisnak. Ebben az utolsó forduló tavaszra tolódása mellett központi szerepet játszott az is, hogy a Bravo Edberg elleni adok-kapokból (amely kivételesen a mutatott futball tekintetében is értelmezhető volt) kedvezőtlenül jöttünk ki. Színvonalas támadójátékkal ragadtuk meg a mérkőzést, azaz kifejezetten sok helyzet közé pengés gólokat csomagoltunk: Peltzer Vilmos előbb bokából játszotta meg a szemfüles gólt perdítő Loboda Lászlót, majd egy szögletnél a lecövekelt bekkek között "fickándozva" növelte az előnyt, az egyenlítést követően pedig Horváth Tamás ért oda jobb külsővel lépésből egy igencsak hosszú lábat igénylő bedobásra. Az ütközet nem nélkülözte a nemes szenvedélyeket, és a küzdelem hevessége csak fokozódott, amikor a labda mellett több tücsköt-bogarat is eltaláltunk. A hajrában mindössze egy tömegbe hajított bedobás szerencsés irányváltásával kerültünk fel az eredményjelzőre, azonban ez kevésnek bizonyult a feltüzelt ellenség kitűnően eltalált bombáival szemben.

Nincs vasárnap öröm nélkül; legalábbis a rögtönzött csapatszavazáson senki sem állított antitézist a neve elhallgatását igénylő játékosunk erősen nonfiktív történetének tanulságához, amelyben a főhős a családdal töltött szabad- és munkaszüneti napok vendéglátóipari alkalmazottak vegzálásában kitörő feszültsége után a hétvégét záró labdaüldözéssel kapcsolódik ki. Más kérdés, hogy a fiatal Curmiság ellen a megjelenés élvezetén túli egyéb gyönyörforrások köre ismét fájdalmasan szűk volt. Gólveszély lényegében nem alakult ki, tekintve, hogy a felek hadmozdulatainak körülményességéről és az átadások pontatlanságáról többeknek a talán nem is létező kerékpárfoci nevű sportághoz kapcsolódó nem éppen hízelgő analógia jutott eszébe. A második játékrészben egy alkalommal esély mutatkozott egy helyzet tudatos kialakítására, ám a megiramodó Balogh Attilát taktikai faulttal vitték földre – joggal reklamáltuk, hogy a "gonosztett" relatív súlyából (értsd: az összecsapás összes futballmomentumának egy mozdulattal történő megsemmisítése) kiindulva a sárga helyett legalább a fekete kártyát kellett volna előhúzni (a méltánytalanságot csekély mértékben orvosolta, hogy a sértett az elkövető "mózesre" tanításának szentelte a fennmaradó játékperceket). De feledjük el a borúlátó szemléletet, mert a legfontosabb az, hogy véget ért őszi "Kanaszta-járásunk": a hajrában a kilátástalanság folyamát időlegesen megszakítva Horváth Tamás szédületes és sokkal jobb pályákhoz illó kapásgólt lőtt. Lelkiekben gazdagodva térhetett haza még a dekoratív kapufával kitűnő Nagy Gábor, továbbá bizonyos értelemben az LG Curmiság legénysége is: ugyanis Peltzer Vilmos gúnnyal vegyített nagyvonalúsággal ellenszolgáltatás nélkül osztotta meg velük a tépőzár szabadalmi leírásának kulcskomponenseit.

Mélypontra süllyedt az Atlantis önbizalmának és elismertségének mutatója, avagy többek között azért nem jelenik meg a nevünk a nemzetközi bundabotránnyal kapcsolatos hírekben, mert meghatározó játékosainkat azonosíthatóság hiányában képtelenek ajánlattal megtalálni a fogadási bűnszervezetek. Húzóembereink közül Marton László például bokafájdalmak miatt a szurkolói zónában töltötte a vasárnapi játékidőt, és rövidesen csatlakozott hozzá Horváth Zsolt is, aki korábbi térdnyavalyáját addig-addig kúrálta a nyugati civilizáció diagnosztikai megközelítését elutasító, kétséges megítélésű távol-keleti módszerrel (bizonyos Dr. Maj' Csak Javul receptje alapján), amíg végül hosszú időre a sérültlistára került.

Zaklatott epizód szorította háttérbe ponttalansági szériánkat a Calcio Mardoni elleni meccsen, amikor példátlan módon durva tettlegességben csapódott ki a feszültség. Értesüléseink másodkézből származnak, ezért meghatározhatatlan, hogy méltányos volt-e az ellenség erőcsatárának négymeccses eltiltása, majd az ítélet állítólagos rasszista töltetű megjegyzések figyelembevételével történő enyhítése. Mindenesetre a fegyelmi ülés a meghallgatásunk nélkül zajlott.

A mai napig nem derült ki, hogy az idilli hangulatot Horváth Zsolték hozták-e a vasárnapi (nem saját) keresztelőről vagy inkább Máté Ferenc elvétve felbukkanó személyének erőszakmentes darázsa csípte meg a társaságot, de a listavezető Üvöltő Halak elleni meccset komolyabb szabálytalanságok nélkül, footballra törekedve hajtottuk végig. Pedig egyre nehezebb kiesnünk a nekünk rendelt szerepből: az előző héten érzékelhettük, hogy egyes ellenségek már stratégiát konstruálnak az Atlantis szigetét elnyelni látszó negatív hype köré, és színlelt eldőlésekkel oly mértékben orruknál fogva vezetik az említett borzalmas hírnév miatt erre fogékony sípmestereket, hogy azok még Marton László sportemberi jellemét is képesek a szándékos könyöklés vádjával összekapcsolni.

Becsülettel helytállás lehetett a reális célunk, amikor észleltük, hogy az egyébként is jobb erőkből álló és a bajnoksághoz a korábbiaknál komolyabban hozzáálló TPS Csiga még egy mozgékony és ifjú játékossal is erősödött. Az erőviszonyoknak megfelelően a mérkőzés képét nem a szélsőségesen csekély arányú labdabirtoklásunkból csíráztatott támadójátékunk, hanem az ellenség építkezésének lebontására vonatkozó igyekezetünk határozta meg. A labdarúgás kiszámíthatatlanságát és az Atlantis fegyelmezettségét dicséri, hogy a meccs mindvégig szoros maradt, sőt a Csiga addig tékozolta el a lehetőségeket, amíg a második félidő közepén még a vezetést is kölcsönkaptuk. Először Peltzer Vilmos villant, akinek legalább akkora élvezetet okozott Zámbó Balázs pontos beadásának félfordulatos kapuba kanalazása, mint az a körülmény, hogy a mozdulatsor végén még sikeresen rázuhant negyvenperces szó- és bokaháborújának egyik célpontjára. Ezután az ellenség sokkját kihasználva Horváth Tamás gyorsan kivitelezett bedobása találta meg Kelemen Istvánt, aki pontosan úgy bólintott a kapust átívelve a hosszúba, ahogyan azt eltervezte (ez azért kiemelendő, mert ugyanezen tandem későbbi hasonló kombinációja nyakból eltört fejesben sorvadt el). Az összecsapás fordulópontja és – a bántás legkisebb szándéka nélkül – legemlékezetesebb cselekedete Nagy Gábor nevéhez fűződik, aki hátraigyekezvén meglepő és védhetetlen öngólt ragasztott a jobb felsőbe, ezt követően nem sokkal pedig a harmadik pontot is sirathattuk egy ránk nem jellemző gyámoltalansággal végigasszisztált Csiga-futam után. Végül igazolódott a csapatot ritkán látó szurkolónk megállapítása is, miszerint a két fél között a legnagyobb különbség az összjáték kategóriájában mutatkozik (a mi minősítésünk helyezkedik el a vonatkozó skála „nincs” végpontjának közelében), amikor a záró két percben mutatós kényszerítőkből szőtt kontrákkal állt helyre a rend. 

Süteménnyel töltött harcsa és nyéki fokhagymás karaj ízével a nyelvek tövében, önmagunknak szerváló pozícióban (öt topcsapat az első öt fordulóban) indítottuk az Atlantis tizenötödik évét. Örömteli, hogy tekintélyes számú drukker kísért minket a vágóhídra, bár körükben a meccs történéseinél minden bizonnyal több szó esett borkóstolóról, kilencedik hónapról, illetve arról, hogy Nagy Boti igazságosan bánik-e a gondjaira bízott wii-közjavakkal. Meccsvégi azonnali nézőtéri körkérdésünk után már a végeredmény felmondása is bizonytalan hanglejtéssel ment, ezért megbocsátható talán, hogy márciusban a krónikás is nehezebben boldogul a részletek felelevenítésével. Annyi bizonyos, hogy az El Nino elleni 2-3 se nem példa nélküli (emlékszünk hajszálpontosan azonos arányú vereségre), se nem szégyellnivaló, legfeljebb az elszalasztott sansz miatt kesereghetünk. Noha Marton László és Horváth Tamás elmozgásos összjátékából született az első találat, csúnya kifejezéssel élve később lassan bedarálódtunk, s ezért mindenekelőtt a hajrábeli erőlködést és szépítést leszámítva minden elképzelést nélkülöző támadójátékunk tehető felelőssé. A lelkesítő esetek rovatában megemlítendő, hogy Peltzer Vilmos fogadalmának megfelelő kifogástalan magatartást tanúsított, pedig Töttösi sporttárs következetlensége adott okot a méltatlankodásra, amikor előbb az ellenségnek engedte egy szabadrúgás gyors végrehajtását annak ellenére, hogy ő maga közben a sorfal távolságát mérte ki (gól lett), majd a túloldalon csakazértis visszafújta az azonos szituációban tett kísérletünket. Ez a jelenet is rámutatott arra, hogy a kispályás labdarúgás szabályai terén hasonló nagyságrendű reformra lenne szükség, mint az asztaliteniszben, ahol az Atlantis támogatásával létrejött a férfi változatot zseniálisan új alapokra helyező önforgó, illetve a többnyire nőket vonzó diszkóritmusos pingpong. A jelenlegi előírások mellett (avagy politikailag inkorrekt fogalmazással: amíg az egyedülálló anyák panellakásai felelőtlenül ontják az egyre fiatalabb ellenségeket) több veszedelemmel kell szembenéznünk vándorutunk során, mint Gyuri bának hazafelé a visegrádi rengetegben.

Féléven túli lemaradás okán összevont bejegyzésben köszönünk el a 2009/2010-es bokavadászattól – talán nem is érdemel regényfolyamot a kedvetlenséggel átitatott idényzárás, amelynek több momentumában megmutatkoztak az őszi agyfogyatkozás előjelei is. Sérülések (főképp Horváth Zsolt tartós hiánya) és strandszezon tizedelte seregünk egyre nehezebben sorakozott fel a sokadik komolytalan bónuszkörre, melynek következtében kínos és meglepően csendben tűrt oktatásokban is részesültünk (Csiga, Nasa Usa). Annál zajosabb volt a Jogo Bonito elleni derbi: 1-2-es állásnál, de egyenlítést ígérő játékszakaszban robbant a két feltüzelt társulat, és bár ezúttal legfeljebb felesben vétkeztünk, a kettős leléptetés utáni bíróközi leminősítés (BB, azaz bunkó és balhés kategória) borús jövőképet vetített elénk.

Az emlékmérleg ékesebb serpenyőjébe a kis túlzással az év egyetlen igazán nyári hétvégéjére időzített Fóti Napok kerül, ahol a sörnyitót és a fakanalat jól forgató Nagy-családnak, illetve a grillrácsot szakavatottan kezelő Bresák Gyulának köszönhetően torok és gyomor nem maradt szárazon, továbbá megéltük, hogy futballblogger bukkan fel a közszolgálati tévéstúdióban, de nem értettük, hogy miért nem Peltzer Vilmos a kiválasztott. A pályáról szívesen idézhetjük fel a folyamatosan izmosodó, ám ellenünk továbbra is nyeretlen NAH elleni meccset, amelyet autentikus atlantiszos küzdéssel többször is meg tudtunk nyerni, illetve a Városliget FC felejthetetlen megregulázását, amelynek történetét Ati koma korábban már lejegyezte.

Május közepén e bámulatos játék minden törvényszerűségének ellentmondva még mindig eséllyel pályáztunk a rájátszás elitkvartettjébe, ugyanis a hosszú idő után előkerülő Százforintos Pisti beszédközpontja számára megoldhatatlan feladványt jelentő elnevezésű Vízi Kuszkuszok ellen annak ellenére összejött egy verejtékes siker, hogy Zámbó Balázs vezérletével mindvégig figyelmen kívül hagytuk a nedves talajból az átadásokra következő csúszási együtthatót. (Az Atlantis első neocsíkos gólja Marton László nevéhez fűződik.)

Felettébb jól mutatott a szorgalmasan melegítő Atlantis gárdája (néhány perc és több segítő célzás után még Árpi fejében is felismerésig feszítette az agyi pályákat a nevezésídíj-hátralékunk ténye és a renovált külcsín közötti ellentmondás), ugyanis a bő három esztendőt szolgált első és az 1999-ben (!) debütált második mezgarnitúra után újabb szerelést kezdhet el tisztelni és/vagy inkább rettegni a sportaréna világa. A dicséretes egységben megrendelt fekete nadrággal kiegészülő öltözet mintázatát a hőskor "börtönválogatottja" előtti tisztelgés (bár ősszel majd az is kiderül, hogy a fekete-fehér csíkozás rejtett náci szimbólum…), az alapverzió ujjhosszát a globális felmelegedésre való felkészülés indokolta (ha hihetünk a két felirat nélküli mez összekeverésével jelentkező sorsnak, Balogh Attila hűvösebb, Horváth Tamás a vártnál forróbb évtizednek néz elébe). Reményeink szerint önmagában erősíti az Atlantis egységét az a szemre kellemes fejlemény, hogy az utóbbi évtized visszatérői és az alaptaggá váló mizsei tandem tagjai végre félretehetik a fekete-fehér kombinációt különféle módon közelíteni igyekvő pótpólókat.

Jóformán a közismert mondókára fanyalodhattunk az RDC elleni összecsapás kapusának kijelölésekor: az első számúnknak (Bresák Gyula) bedurrant a háta, a második (Peltzer Vilmos) a szekszárdi félmaraton emelkedőin bizonyított, a harmadik (Gigacz Attila) minden bizonnyal ikreket ringatott, a külsős hálóőr posztra igazolásának metódusát pedig az utóbbi években nem használjuk. Végül nem a szakvezetés által kipécézett Loboda László, hanem Marton László állt a gólvonal elé, aki ráadásul közönyös arccal bevallotta, hogy már egy hétközi bajnokin is védeni kényszerült. A futballálmoskönyv pótkapusos felállásra vonatkozó passzusának megfelelően a védelem fokozott odafigyeléssel őrizte a kapunk környékét, ennél több biztató azonban nem volt elmondható játékunkról: az ötlettelen és csapkodó mezőnyjáték, amely során csapatrészeink többnyire hasznavehetetlen előreívelésekkel és a kapcsolódó zsörtölődő számonkérésekkel kommunikáltak, óriási luxusnak minősült, főként, ha figyelembe vesszük, hogy az ellenség a kutyák osztályába tartozott. A megpróbáltatások ráadásul sűrűsödtek, mert az egyik támadásunknál bebizonyosodott, hogy olykor meglehetősen ingatag lehet a remény diadala a tapasztalat felett: a jövendőbelije fürkésző szemei előtt futballozó Horváth Zsolt a "tapasztalat" védőzónájából kilépve góllövési "reménnyel" csábító felfutásra vállalkozott, ám a berobbanásnak komolynak tűnő térdsérülés lett a vége. Lehetséges, hogy a cserelehetőség elvesztése ébresztette fel az Atlantist, mert a második félidőben a beadásba belepöciző Horváth Tamás és az össznépi bambulás forgatagában lebonyolított szabadrúgással meglóduló Balogh Attila góljaival lerendeztük a találkozót, a hajrában Horváth Tamás sorfalon átfűzött lökete már csupán ráadás volt. Ezzel voltaképpen megfogadtuk Marton László taktikai utasítását, aki a kiszámolóban kapott szerepének ("dí, dá, dú, Te vagy az a nagyszájú") ellentmondva a maga visszafogott módján jó húsz percig kérlelte a mezőnyjátékosokat legalább két problémamentes passz összehozására. Józan meglátása és a rendhagyó pozícióban bemutatott két bravúrja miatt megérdemelten lett a mezőny legjobbja.

Csak tessék, csak tessék! Újra Atlantis football videó az internet rengetegében! Mesés cselek, hatalmas gólok, rettegett védések! Rázkódó kamera, éles vágások, nem ideillő zenei aláfestés! Az első fikázásnál törlés!

www.indavideo.hu/video/Atlantis_-_Team_Scitec_2008

Nem volt előjele a botláshoz vezető történéseknek, a kellemes nyári időben utánpótlásunk reménységei a műfüvön melegítettek, miközben a csapat Árpival sörözve a büfében tette ugyanezt. A mérkőzés színvonala méltó volt a felkészüléshez (a taktikai értekezletet az a kérdés uralta, hogy íves arany avagy egyenes fehér legyen az ATLANTIS felirat a jövő csapatmezén), az első játékrészben egy elbaltázott lestaktikát öngóllal korrigáltunk, és mire kiderült, hogy régen futottunk össze hasonlóan szétszórt ellenséggel, már menthetetlenül átvettük az öreguras tempójukat. Ennek ellenére hosszú ideig nekünk állt a meccs: Bresák Gyula kifogástalan ütemérzékű be-(és egyben ki-)csúszása indította azt a lerohanást, amelyből Nagy Gábor (a vasárnapi táborunknak csak "Apa") vezetést szerzett, a következő akcióból pedig Peltzer Vilmos emelt elegánsan a kapus füle mellé. A folytatásnak annyi sportértéke volt, mint a Zámbó-család szomszédba ívelt labdákban gazdag kerti gimnasztikájának, többen lélekben már az öltözőben voltak, az összpontosítási zavarokat jól szemléltette, hogy voltak másodpercek, amikor hat, majd a későbbi sajnálatos kiállítást követően öt mezőnyjátékosunk szédelgett a játéktéren. Törvényszerű és bosszantó volt az utolsó perces szabadrúgásból kialakuló döntetlen, ráadásul vasárnapi produkciónk (ideértve Horváth Tamás piros kártyát érő tarolását) alapján az sem kétséges, hogy a „Meghalsz köcsög” felirattal ötvözött halálfej vagy a kiskertet ápoló irgalmas nővér mutatna hitelesebben az új mez oldalán.

Bár a nyár nem most kezdődött, a blog már régóta pihenőállapotba került, talán érdemtelenül. A 2010-es szezonról a mérkőzések értékelését lehet, hogy már sose fogjuk ide feltölteni (egyszerűen elfogyott az írókedv), de egy summázást azért megejtünk. A 18 csapatos kétidőpontos konglomerált bajnokságban a második négyesben lenni, összesítve hatodikként (majd még egy forduló után hetedikként, majd egy keresztrájátszással már azt se tudom hanyaddikként) végezni nem rossz eredmény, főleg úgy, hogy komoly játékerővel bíró bicskabeleszaladós győzelmeket ejtettünk. Bosszantóak a felesleges x-ek, de a nagy számok törvénye alapján mondhatjuk, hogy a szerencsés 3 pontokkal kikompenzálódtunk.

Ez eddig egy átlagos szezon, bár jó lett volna valami elismerés, lássuk be, nem mondhatjuk, hogy igaztalanul nem lettünk dobogósok. Ami viszont bíztató lehet - lásd cím -, hogy az utolsó minden-mindegy mérkőzésen sikerült néhány komoly football momentumot előkaparni a tarisznyából és ezzel egy 2:1-es sikerrel lezárni a 2009/2010 etap-ot. Hála és köszönet érte Mr. Marco Teltzer-nek (kabalaállata a finn szőrtelen muff - nálunk nagyon ritka és vigyázni kell vele a nagy első metszőfogai miatt) és a szakmabeli idegenlégiós Zoli bácsinak

Jó érzéssel lehetett zárni a S(z)EZ(l)ONT, mi sem tükrözi ezt hűebben vissza, mint az öltözőbe vonuláskor elhangzó mondat: "A f@szért nem tudtunk így játszani az előző meccseken..."

Kétszáz mámoros másodpercre felidéződött a márciusi edzőtábor: atlantiqumnak minősülő variációban Balogh Attila bedobásából és Nagy Gábor közeli földre bólintásából kibontakozó flipperezés hozta az egyenlítést, nem sokkal később Horváth Tamás lőtt be kapásból egy precíz keresztpasszt, majd az ellenség bénultságát kihasználva Balogh Attila szerzett labdát és gólt...

...Két héttel korábban csapatépítés céljából Várgesztesre látogatott a feketék, a fehérek és a csíkosak serege. Ellentétben a korábbi hasonló rendezvényekkel a hétvége csúcspontja nem egy mofetta vagy egy muzsikaszótól hangos tornaterem vendégeinek késő esti zaklatása volt, hanem a megjelentek módfelett pozitív hozzáállásának és az észak-amerikai draftrendszereket megszégyenítő kiegyensúlyozottságú csapatfelosztásnak köszönhetően tartalmas és izgalmas sportprogram. Az alkoholtermékek visszaváltott göngyölegeinek betétdíja helyett érmekkel, a tavaszi-nyári ütközetekben gyümölcsöző közösségi töltettel és nem mellesleg az évtizedes szieszta után csatlakozó Zámbó Balázzsal gazdagodtunk...

...Más kérdés, hogy régi-új tagunk a fent megénekelt kurta periódust leszámítva csapkodó és enervált csapatba próbált integrálódni. Jobb napjainkon gond nélkül konzerválunk egy középcsapat elleni kétgólos fórt, most viszont csak a lakóhelyüktől távol szavazók tempójában haladtunk előre, nem birtokoltuk a labdát, hátul csikorogtak a váltások, és végül egalizálni tudott a többet futballozó ellenség. Igazságtalan, de jóleső csattanó lett volna, ha Loboda László bombája a felső lécről nem kifelé vágódik, de nem így történt, emiatt a húsvéti tripla után csak egy pontot kamatozott az edzőtábori lendület. 

ATLANTIS – TÖKMINDEGY 3-3 (3-1)

2010. április 11.
V.: Töttösi
Szurkolóink: 1 (Balázs)

ATLANTIS: Bresák 5.5 – Horváth Zs. 5.5, Marton 5.5, Kelemen 5.5, Balogh 6, Horváth T. 5.5
Cs.: Loboda 5.5, Nagy 6, Peltzer 5.5, Zámbó 5.5

G.: Nagy, Horváth T., Balogh
Gp.: Balogh (2)

--

ATLANTIS – NAH 3-1 (3-1)

2010. április 4.
V.: Töttösi
Szurkolóink: 2 (Dóra, Marci barátnője)

ATLANTIS: Bresák – Horváth Zs., Nagy, Loboda, Balogh, Horváth T.
Cs.: Majzik

G.: Balogh, Majzik, Horváth T.
Gp.: Loboda, Horváth T., Nagy

November második vasárnapján elhúzódó özönvíz sújtotta övezetté deformálódott a pályánk környéke, de a szervezők szerint annak ellenére játszani kellett a nyitott szezon utolsó napján, hogy a finn tóvidéket idéző, helyenként az alapokig szétázott terepen a variációk gazdagsága miatt nem lehetett kétszer ugyanabba a tócsába lépni. A felváltva szörnyülködő és katasztrófaviccelődő játékosok sorából egyedül a magabiztos Horváth Tamás lógott ki, aki azonnal igazolta bizakodását, midőn a nyitótámadás kipattanójára rárobbanva vezetést szerzett, miközben a főszereplők többsége még a szélsőséges körülményekkel ismerkedett. Az összecsapás sorsát számottevően befolyásolta, hogy mi a saját térfélen történő passzolást haladéktalanul tabunak minősítve puritán szerva-röpte játékba kezdtünk, Edbergék ezzel szemben addig makacskodtak a technikás futballal, amíg Horváth Tamás bebombázott egy félúton lehorgonyzó hazaadást. Mellesleg az ellenség játékát látva elrebeghettünk egy halk „Bravó, Edberg”-et, ugyanis vizes sebességükről és labdaterelési hibaszázalékukról mi szárazon is csak álmodozunk. Uralni kezdte ezért a mérkőzést a harcos vízivárvédés, amely nem ízlett az ostromlóknak, sőt többekről leázott a sportszerűségi jótállás, s ez komikus egypercesekhez vezetett: Marton László legendás nyugalmát feledve tempózott be egy otromba törlesztés felett igazságot szolgáltatni, a lányos apává válás célegyenesébe fordult Peltzer Vilmos pedig az egyenjogúság jegyében vette gyöngéd kezelésbe vállával az ellenség egyébként nem suta nőnemű játékosát. Az előretörő edbergek mögött nyíló tengeren mulatságos megúszásaink során Kelemen István szögletet és lepattanót követően bepancsolt gólokig, Gigacz Attila (aki az ítéletidőben rendezett rangadón történő megjelenésével cáfolta a könnyű mérkőzések kimazsolázására vonatkozó múlt héten napvilágot látott vádakat) kapufáig jutott, ezért senkit sem zavart az állítólagos víz feletti rúgásért ítélt hétméteresből született szépítés. Az extrém körülmények között elért győzelem szokatlanul előkelő helyre repítette a csapatot a tabellán, ezért az üldözőbollyal szembeni brékelőny megőrzése komoly kihívást jelent majd 2010-ben.

Beköszöntött az előtél, a mínuszok úgy röpködtek, mint a labdák bemelegítésnél a fatelepi melléktermékek közé (egyszer talán az abu–dzabi Formula-1-es pályájához hasonlóan a diadalmas emlékű palánkos is tematikus és esztétikus környezetben fekszik majd, egyelőre deszkák, lécek és raklaptöredékek hátráltatják a célt tévesztett lövések fizikai nyomon követését). A bedidergésből kivette részét az Atlantis-utánpótlás felügyelete alóli ritka kimenőjét kikérő Gigacz Attila is, aki az alsóházban vitézkedő LG Curmiság elleni, ránézésre problémamentes találkozót szemelte ki a visszatérésre. A gyenge csapatok elleni mérkőzésekre vonatkozó törvény szerint a heveny küzdelem terjedelme a két-háromgólos előny megszerzésének időpontjával határolható be, ez most is igazolódott: nagyon kellett Horváth Tamás szabadrúgásgólja, majd Balogh Attila jobb szélről szerzett találata, mert az ellenség az elején addig buzgólkodott, amíg egy szöglet védhetetlen beperdítésével összemaszatolta a vezető gólt. Közvetlenül a fordulás után a később az év játékosaként kitüntetett Horváth Zsolt tisztázott saját térfelünkön, a mindenki által felszabadításnak vélt labdát Horváth Tamás két jellegzetesen méretes lépéssel utolérte, és az alapvonalról a kapuba bombázta. A többi már formalitás volt mozgalmas körítéssel: a kimozduló kapus esetlenkedését Loboda László közeli góllal, a későbbi taktikai szabálytalanságot Marton László pattintott szabadrúgásgóllal büntetette. Utóbbi esetnél Peltzer Vilmos addig kóstolgatta a szabadrúgás azonnali elvégzését akadályozó, ám utólag a világ legjámborabb embereként mentegetett figurát, amíg szociális kártyája pirosra váltott, bár (anti)hősünk szerint ő csak áldozata volt annak, hogy korábban a jegyzőkönyv alapján egyik jelzője miatt besárguló, a valóságban a hülyeség szót legfeljebb tárgyként alkalmazó Kelemen István kimerítette a játékvezető jóindulatkeretét. Melegebb éghajlatra senkit nem küldtek, sőt, az említett röpködő mínuszok közül egy az eredményjelzőt is eltalálta: bár a hivatalos faliújságon 4-1 olvasható, mindig objektív blogunk ragaszkodik a műfüvön kiharcolt eredményhez.

--

ATLANTIS – LG-CURMISAG 5-1 (2-1)

2009. november 1.
V.: Cybernáci
Szurkolóink: 1 (Ivett)

ATLANTIS: Bresák 6.5 – Horváth Zs. 6, Marton 6.5, Kelemen 6.5, Balogh 6.5, Horváth T. 7
Cs.: Gigacz 6, Loboda 6, Peltzer 6

G.: Horváth T. (2), Balogh, Loboda, Marton
Gp.: Horváth T., Horváth Zs., Kelemen
S.: Kelemen, Peltzer
K.: Peltzer (piros lap)
 

Bohózatba fulladt lakógyűlések, funkciójukban elgépiesedett közös képviselők és csapat-összejövetel csúcspontján átkopogó, kitelepítést kockáztató szomszédok tanúsíthatják a szűkös téren való együttes tartózkodás komplikáltságát. Kéksisakos klubtagjaink családba fordulása óta a pályán is vitathatlanul érezhető, hogy az Atlantis nem a konszenzusok keresésének és a békés egymás mellett focizás híve, hanem javarészt sajátos meggyőződéssel rendelkezik (lásd még: szembehajtó őrültek az autópályán), ráadásul minden áron való akaratérvényesítésre törekszik az összecsapáshoz kapcsolódó verbális és fizikai cselekmények síkjában (ismeretes továbbá, hogy a társas létet az sem könnyíti meg, ha aktuális ellenfeleink süketek és némák). A vasárnapi rangadón sem volt egyetértés, mert azonnal fel kellett tennünk azt a vitaindító kérdést, hogy mégis milyen demokrácia az, ahol az ellenség cselgépe már az első támadás során befűzi a legjobb védőinket, majd a kapust arcátlan nyeséssel átemelve eldönti a meccset. Igen, eldönti, a nyitókép ugyanis uralta a teljes előadást, a Szemérem Ajax sebes támadói folyamatos gólveszélyt jelentettek, így sokrétű valószínűség-számítási modellek ismerete nélkül jósolhatók voltak a további gólok. (Eközben a technikai zónában lángra kapó jelenetben ismét beigazolódott, hogy egy demokráciában mindenkinek felelnie kell a mondataiért, de ezúttal a szöveges betét nem játszott befolyásoló szerepet az előadáson annak ellenére, hogy a legnagyobb szájú és leggyorsabb lábú ajaxos végül monumentális áriát kerekítve bicegett le a pályáról egy szabályosnak ítélt, ám tagadhatatlanul „carpe diem” jellegű <értsd: következményekkel nem foglalkozó> szerelést követően.) A vereség aránya talán ránk nézve hízelgő is a játék képét tekintve, sajnos, a tudásbeli különbséget csak nagyobbította a gyatra napi formánk. A menet csak Horváth Tamás váratlan és távoli sarkazásos találata után szédült ki rövid ideig a medréből, a játéktér környéke másodpercnyi, elismeréssel felérő elcsendesedéssel díjazta a klasszis megoldást, majd folytatódott a pontszerzés reménye nélküli küzdelem. Nem volt elég szavazatunk a futballgyűlés megnyeréséhez, így fokozott becsvággyal és változatlan romlatlansággal várhattuk a következő hétvégét, ahol többek között a világ legjámborabb emberével is megismerkedtünk, de ez már egy másik történet...