Süteménnyel töltött harcsa és nyéki fokhagymás karaj ízével a nyelvek tövében, önmagunknak szerváló pozícióban (öt topcsapat az első öt fordulóban) indítottuk az Atlantis tizenötödik évét. Örömteli, hogy tekintélyes számú drukker kísért minket a vágóhídra, bár körükben a meccs történéseinél minden bizonnyal több szó esett borkóstolóról, kilencedik hónapról, illetve arról, hogy Nagy Boti igazságosan bánik-e a gondjaira bízott wii-közjavakkal. Meccsvégi azonnali nézőtéri körkérdésünk után már a végeredmény felmondása is bizonytalan hanglejtéssel ment, ezért megbocsátható talán, hogy márciusban a krónikás is nehezebben boldogul a részletek felelevenítésével. Annyi bizonyos, hogy az El Nino elleni 2-3 se nem példa nélküli (emlékszünk hajszálpontosan azonos arányú vereségre), se nem szégyellnivaló, legfeljebb az elszalasztott sansz miatt kesereghetünk. Noha Marton László és Horváth Tamás elmozgásos összjátékából született az első találat, csúnya kifejezéssel élve később lassan bedarálódtunk, s ezért mindenekelőtt a hajrábeli erőlködést és szépítést leszámítva minden elképzelést nélkülöző támadójátékunk tehető felelőssé. A lelkesítő esetek rovatában megemlítendő, hogy Peltzer Vilmos fogadalmának megfelelő kifogástalan magatartást tanúsított, pedig Töttösi sporttárs következetlensége adott okot a méltatlankodásra, amikor előbb az ellenségnek engedte egy szabadrúgás gyors végrehajtását annak ellenére, hogy ő maga közben a sorfal távolságát mérte ki (gól lett), majd a túloldalon csakazértis visszafújta az azonos szituációban tett kísérletünket. Ez a jelenet is rámutatott arra, hogy a kispályás labdarúgás szabályai terén hasonló nagyságrendű reformra lenne szükség, mint az asztaliteniszben, ahol az Atlantis támogatásával létrejött a férfi változatot zseniálisan új alapokra helyező önforgó, illetve a többnyire nőket vonzó diszkóritmusos pingpong. A jelenlegi előírások mellett (avagy politikailag inkorrekt fogalmazással: amíg az egyedülálló anyák panellakásai felelőtlenül ontják az egyre fiatalabb ellenségeket) több veszedelemmel kell szembenéznünk vándorutunk során, mint Gyuri bának hazafelé a visegrádi rengetegben.
