Nem volt előjele a botláshoz vezető történéseknek, a kellemes nyári időben utánpótlásunk reménységei a műfüvön melegítettek, miközben a csapat Árpival sörözve a büfében tette ugyanezt. A mérkőzés színvonala méltó volt a felkészüléshez (a taktikai értekezletet az a kérdés uralta, hogy íves arany avagy egyenes fehér legyen az ATLANTIS felirat a jövő csapatmezén), az első játékrészben egy elbaltázott lestaktikát öngóllal korrigáltunk, és mire kiderült, hogy régen futottunk össze hasonlóan szétszórt ellenséggel, már menthetetlenül átvettük az öreguras tempójukat. Ennek ellenére hosszú ideig nekünk állt a meccs: Bresák Gyula kifogástalan ütemérzékű be-(és egyben ki-)csúszása indította azt a lerohanást, amelyből Nagy Gábor (a vasárnapi táborunknak csak "Apa") vezetést szerzett, a következő akcióból pedig Peltzer Vilmos emelt elegánsan a kapus füle mellé. A folytatásnak annyi sportértéke volt, mint a Zámbó-család szomszédba ívelt labdákban gazdag kerti gimnasztikájának, többen lélekben már az öltözőben voltak, az összpontosítási zavarokat jól szemléltette, hogy voltak másodpercek, amikor hat, majd a későbbi sajnálatos kiállítást követően öt mezőnyjátékosunk szédelgett a játéktéren. Törvényszerű és bosszantó volt az utolsó perces szabadrúgásból kialakuló döntetlen, ráadásul vasárnapi produkciónk (ideértve Horváth Tamás piros kártyát érő tarolását) alapján az sem kétséges, hogy a „Meghalsz köcsög” felirattal ötvözött halálfej vagy a kiskertet ápoló irgalmas nővér mutatna hitelesebben az új mez oldalán.
