Nincs vasárnap öröm nélkül; legalábbis a rögtönzött csapatszavazáson senki sem állított antitézist a neve elhallgatását igénylő játékosunk erősen nonfiktív történetének tanulságához, amelyben a főhős a családdal töltött szabad- és munkaszüneti napok vendéglátóipari alkalmazottak vegzálásában kitörő feszültsége után a hétvégét záró labdaüldözéssel kapcsolódik ki. Más kérdés, hogy a fiatal Curmiság ellen a megjelenés élvezetén túli egyéb gyönyörforrások köre ismét fájdalmasan szűk volt. Gólveszély lényegében nem alakult ki, tekintve, hogy a felek hadmozdulatainak körülményességéről és az átadások pontatlanságáról többeknek a talán nem is létező kerékpárfoci nevű sportághoz kapcsolódó nem éppen hízelgő analógia jutott eszébe. A második játékrészben egy alkalommal esély mutatkozott egy helyzet tudatos kialakítására, ám a megiramodó Balogh Attilát taktikai faulttal vitték földre – joggal reklamáltuk, hogy a "gonosztett" relatív súlyából (értsd: az összecsapás összes futballmomentumának egy mozdulattal történő megsemmisítése) kiindulva a sárga helyett legalább a fekete kártyát kellett volna előhúzni (a méltánytalanságot csekély mértékben orvosolta, hogy a sértett az elkövető "mózesre" tanításának szentelte a fennmaradó játékperceket). De feledjük el a borúlátó szemléletet, mert a legfontosabb az, hogy véget ért őszi "Kanaszta-járásunk": a hajrában a kilátástalanság folyamát időlegesen megszakítva Horváth Tamás szédületes és sokkal jobb pályákhoz illó kapásgólt lőtt. Lelkiekben gazdagodva térhetett haza még a dekoratív kapufával kitűnő Nagy Gábor, továbbá bizonyos értelemben az LG Curmiság legénysége is: ugyanis Peltzer Vilmos gúnnyal vegyített nagyvonalúsággal ellenszolgáltatás nélkül osztotta meg velük a tépőzár szabadalmi leírásának kulcskomponenseit.
