Becsülettel helytállás lehetett a reális célunk, amikor észleltük, hogy az egyébként is jobb erőkből álló és a bajnoksághoz a korábbiaknál komolyabban hozzáálló TPS Csiga még egy mozgékony és ifjú játékossal is erősödött. Az erőviszonyoknak megfelelően a mérkőzés képét nem a szélsőségesen csekély arányú labdabirtoklásunkból csíráztatott támadójátékunk, hanem az ellenség építkezésének lebontására vonatkozó igyekezetünk határozta meg. A labdarúgás kiszámíthatatlanságát és az Atlantis fegyelmezettségét dicséri, hogy a meccs mindvégig szoros maradt, sőt a Csiga addig tékozolta el a lehetőségeket, amíg a második félidő közepén még a vezetést is kölcsönkaptuk. Először Peltzer Vilmos villant, akinek legalább akkora élvezetet okozott Zámbó Balázs pontos beadásának félfordulatos kapuba kanalazása, mint az a körülmény, hogy a mozdulatsor végén még sikeresen rázuhant negyvenperces szó- és bokaháborújának egyik célpontjára. Ezután az ellenség sokkját kihasználva Horváth Tamás gyorsan kivitelezett bedobása találta meg Kelemen Istvánt, aki pontosan úgy bólintott a kapust átívelve a hosszúba, ahogyan azt eltervezte (ez azért kiemelendő, mert ugyanezen tandem későbbi hasonló kombinációja nyakból eltört fejesben sorvadt el). Az összecsapás fordulópontja és – a bántás legkisebb szándéka nélkül – legemlékezetesebb cselekedete Nagy Gábor nevéhez fűződik, aki hátraigyekezvén meglepő és védhetetlen öngólt ragasztott a jobb felsőbe, ezt követően nem sokkal pedig a harmadik pontot is sirathattuk egy ránk nem jellemző gyámoltalansággal végigasszisztált Csiga-futam után. Végül igazolódott a csapatot ritkán látó szurkolónk megállapítása is, miszerint a két fél között a legnagyobb különbség az összjáték kategóriájában mutatkozik (a mi minősítésünk helyezkedik el a vonatkozó skála „nincs” végpontjának közelében), amikor a záró két percben mutatós kényszerítőkből szőtt kontrákkal állt helyre a rend.
