A várakozáson felüli rajt után jogosan került legalább lappangó státuszba az igény, hogy az idén megfeleljünk az értékmérőnek számító TPS Csiga elleni szigorlaton (bár az egymás elleni mérleg enyhén negatív, a sikerre számtalan emlékezetes példa akadt a márciusi katartikus 4-3-tól a csapattörténeti klasszikusnak számító duplaszorzós ezüstgáláig, amikor Varsányi Zoltán még egyszer utoljára csomót kötött a csigaszemekre). A körültekintő felkészülés jegyében Horváth Zsolt és Kelemen István személyében megfigyelőket is küldtünk az ellenség előző fellépésére, akik megállapították, hogy mivel Sulc kimaradt a vasárnapi keretből, elmarad az informatikai szakterület két verbalitásban is nagyágyúja közötti megszokott, a kanti nagyságrendeket túllépő morálfilozófiai erőpróba a szurkolás erkölcsösségéről – vagy akármi másról. Lényegesebb megfigyelés volt talán, hogy a Csiga a gyorsan begyűjtött kétgólos hátránytól cseppet sem zavartatva stílusos rövidpasszos játékkal vette uralma alá és fordította meg a meccset.
Erre a tudományra a nap második előadásán is szükségük volt, mert a nem teljes kifejtettsége okán homályban maradó névnapi labdaajándékozós históriában egymásra találó támadópárosunk szépszámú szurkolótáborunk lelkesedését mozgási energiává átalakítva kezdett: előbb Balogh Attila tört és lőtt át a védővonalon, majd Horváth Tamás növelte az előnyt egy gólt érdemlő támadás kipattanójából. A védekezés korrektül üzemelő menetét a szükségtelen buzgalom akasztotta meg, a vérszagot szimatolva mentünk előre, de a kockáztatás nem jött be: Balogh Attila alakítása után az ellenség a gólvonalról tisztázott, egy perc múlva pedig egy kontrából egyenlített. Sajnos, miután Hasselhoff tanár úr bekönyökölte a harmadikat, a fegyelmi és a figyelmi szint is megindult Atlantisz irányába, a játék szétesett és az éppen az utolsó Csiga elleni balhé utáni ígéreteket feledve megkezdődött az ellenség és a játékvezető karcolgatása. Ebben volt megszolgált komponens is, mert a Horváth Zsolt bátor beindulását megkoronázó Balogh Attila-góllal ugyan ismét bekopogtattunk a meccsbe, de egy érzésből félrebírált vonal melletti tényállás után nem volt visszaút.
Ez kár volt, mert az eszkárgók rutinos társulata ezúttal talán megcsíphető lett volna. Vigaszul szolgálhat, hogy a csapatot hosszú idő után buzdító Csilla remélhetőleg már a nászélmények rózsaszín behatását nélkülöző meglátása szerint sokat fejlődtünk, illetve, hogy a nézőtér egyéb szekcióinak visszajelzése alapján ismét tettünk egy keveset azért, hogy a szórakozásra szomjazó ország kiheverje a Budapest TV megszűnésének traumáját.
